Wass Albert – A zászlótartó

Letűnt császárok díszszemléinek
gazdátlanná tágult kőterén
lomhán hever a köd. Rom-oszlopcsarnokok
dúlt ívei alatt a törmelék
sárrá dagad. Egy árva utcalámpa
gyér fényt szitál s a ködbefulladt csöndben
csak egy-egy fáradt ember lépte kong.
A nagy parádék korszaka letelt.
Vihar cibálta szét a lobogókat,
a diadalíveket bombák döntötték porba
s a kürtöket belepte a penész.
Odúikból görnyedten előmásztak
a patkányemberek és szétcsoszogták
a zászlópompás díszszemlék nyomát.
Hanem ott bent, a dúlt lépcsők alatt
valaki áll a ködben, egyedül.
Feszesen és szálfamereven.
Ruhája rongyos, arca beesett,
de áll és merev jobbja markolja makacsul
a ködöt, mintha zászlót tartana.
Õ az: a zászlótartó névtelen legény.
Hűséggel áll és becsületesen,
mint akit ott felejtettek a nagy idők
néma jelként a véghetetlen éjben.
Körülötte vakon átcsoszognak
gondútjukon a patkányemberek
s szétrágnak eszmét és tradíciót.
De Õ csak áll.
Ha le is foszlik róla a rongy ruha.
Ha zápor veri, fagy sorvasztja testét.
Ha leköpik és szembe nevetik.
Õ áll.
Konok daccal a dúlt lépcsők alatt,
s magosra tartja föl a láthatatlan zászlót.
S míg mozdulatlan alakja előtt
kongó léptekkel jön-megy az idő
s a mindennapok robotemberkéi
meg sem látják tán, hogy ottan áll:
mögötte már a ködben, valahol,
kürtök harsannak és vezényszó csattan
s döngve menetelnek új hadoszlopok
újabb császárok zászlai előtt
tisztelgő díszmenetben
a múltból át a jövendő felé!

Hunleány saját verse, de nincs címe:

Átlátszó magyarázkodások nélkül
Lehulló lepelbe burkolt álmok
Te vagy nekem a megnyugvás pontja
Olyan mintha szárnyalnék
Másnak látlak tán, mint a valóság
De én akkor is szeretlek téged
Emlékké fognak egyszer nemesülni ezek a pillanatok
Láthatatlan angyalszárnyakon tovarepülnek velünk
Oltalmazzon hát téged az Ég és óvjon meg minden bajtól
Napfény érje még sokáig mosolyod arcodon
Groteszk nevetésbe fojtom szenvedésem
Így próbálván boldogságot ültetni szívembe
Elveszíteni azt a percet amikor már nem leszel nagyon nehéz lesz

2003. június 11. szerda