Arany János
VÖRÖS RÉBÉK
„Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült -” Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára űlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár! Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár! Pörge Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár! Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: „Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár.” Rebi néni mondja: kár! Hess, madár! Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: „Nesze, lyányom! e mézes bor Erősítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!” - „Hadd jöjjön hát a kasznár.” Hess, madár! Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár! „Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked.” Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: „Hess, madár!” Híre terjed a helységben: „Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!” Rebi lelke nem vón’ kár: De, mint varju, visszajár. Hess, madár! Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár! Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár! Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: „megállj, görög!” Varju mind’ kiséri: „kár!... Fennakadsz te, szép betyár!” „Hess, madár!” „Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam.” Fekete volt, mint bogár: Asszony ott sír: „mégis kár! Hess, madár!” - Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repűl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne’kűl; S kinek ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!
Arany János
A RAB GÓLYA
Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában, Felrepűlne, messze szállna, Messze messze, Tengerekre, Csakhogy el van metszve szárnya. Tűnődik, féllábon állván, El-elúnja egyik lábán, Váltogatja, cserélgeti, Abban áll a Múlatsága, Ha beléun, újrakezdi. Szárnya mellé dugta orrát, Messze nézne, de ha nem lát! Négy kerítés, négy magas fal; Jaj, mi haszna! Bár akarna, Kőfalon nem látni átal. Még az égre fölnézhetne, Arra sincsen semmi kedve: Szabad gólyák szállnak ottan Jobb hazába; De hiába! Ott maradt ő, elhagyottan. Várja, várja, mindig várja, Hogy kinő majd csonka szárnya S felrepűl a magas égig, Hol a pálya Nincs elzárva S a szabadság honja kéklik. Őszi képet ölt a határ; Nincsen rajta gólyamadár, Egy van már csak: ő, az árva, Mint az a rab, Ki nem szabad, Keskeny ketrecébe zárva. Még a darvak hátra vannak, Mennek ők is, most akarnak: Nem nézi, csak hallja őket, Mert tudja jól, Ott fenn mi szól, Ismeri a költözőket. Megkisérté egyszer-kétszer: Nem bírná-e szárnya még fel; Hej, dehogynem bírná szárnya, Csak ne volna Hosszu tolla Oly kegyetlen megkuszálva! Árva madár, gólya madár, Sohse nő ki tollad, ne várd, Soha többé, fagyos télig; Mert, ha épen Nő is szépen: Rossz emberek elmetélik!
Arany János
KERTBEN
Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt. Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kiváncsiság. Műhely körűl a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag. Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: "Sirj no, igazán sírj!" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen. Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég; csak azt köthesse be. Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri. Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál.
Goethe
A Tündérkirály
Ki vágtat éjen s viharon át? Egy férfi, lován viszi kisfiát. Úgy védi takarja: ne vágja a szél, átfogja a karját: ne érje veszély.
"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?" 'Nem látod, apám, a Tündérkirályt? Fején korona, palástja leng...' "Fiam, ott csak ködfolt dereng."
"Szép gyermekem, gyere, indulj velem: sok tarka virág nyílik a rétemen. Tudok csudaszép játékokat ám s ad rád aranyos ruhákat anyám."
'Nem hallod, apám, a halk szavakat? A Tündérkirály hív, suttog csalogat...' "Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj: a száraz lomb közt zizzen a szél."
"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom: megládd: lányaim várnak nagyon, - táncolnak is ők, ha a hold idesüt s majd álomba ringat gyönge kezük."
'Hát nem látod... ott - nem látod, apám: a tündérleányok már várnak reám. -' "Fiam, fiam, én jól látom: amott a redves fűzfák törzse ragyog."
"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek! Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?" 'Édesapám, ne hagyj... ne - megállj: megragad - elvisz a Tündérkirály...'
Megborzad a férfi, hajszolja lovát. Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább, megérkezik, teste-lelke sajog: ölében a kisfiú már halott.
/Képes Géza ford./
Kölcsey Ferenc
Himnusz
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, boséggel, Nyújts feléje védo kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendot, Megbunhodte már e nép A múltat s jövendot!
Oseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hos magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szolovesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de buneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villamidat Dörgo fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktol rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Gyozedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szert nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.
Vár állott, most kohalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak vérébol, Kínzó rabság könnye hull Árvák ho szemébol!
Szánd meg, isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védo kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbunhodte már e nép A múltat s jövendőt!
Vörösmarty Mihály
Szózat
Hazádnak rendületlenűl Légy híve, ó magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezredévnyi szenvedés Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl Hazádnak, ó magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.
|